Az idei augusztusi tanfolyamba az év talán legforróbb napjain kezdtünk bele, ami kétségtelenül kihatott az egész tanfolyamra. Nem menekültünk meg a napszúráson kívül a hirtelen éjszakai lehűlések okozta megfázásoktól, sem a szúnyoginváziótól. Minden fejben dől el talán erre gondolhattak a tanfolyam vezetői, amikor egy kicsit a téli hangulatot megelőlegezve az idei tanfolyam előadásra választott fő darabjaként Francesco Durante Magnificatját választották, és ehhez a témához kapcsolódtak az előadások és zenehallgatások is.
Azt hiszem, Mária éneke nemcsak ilyen rendkívül áttételes módon kapcsolódhat hozzánk, mert ez az ének, amelyet Mária az angyali hír után énekel, soha sem lehetne aktuálisabb, mint ma. Mária, aki korának talán legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportjához tartozott, akinek beszélni is csak engedéllyel volt szabad, aki a létbizonytalanság foglya, egyszer csak azt éli meg, hogy az Isten tervében nemcsak hogy helye, hanem kitüntetett szerepe van, és valóságosan bele tud kapaszkodni a Mindenható akaratába és tervébe. Aki egy kicsit is találkozott a zenével, tudja: énekelni csak szabadon lehet. Legyen ez vidám vagy szomorú dallam, az ember csak akkor tudja előadni, ha megvan a bátorsága és a szabadsága az énekre. Ez a felszabadulás és az ebből fakadó éneklés volt a legnagyobb ajándék, amelyet a minden körülmény ellenére megtartott tanfolyamon megélhettünk, ennek örvendezhetett együtt a negyven hallgató és a tizenhárom oktató.
Miközben eleinte úgy tűnt, hogy az alig kéthetesre szűkült tanfolyamba nem tudunk majd mindent belefoglalni, amit terveztünk, az áhítatokon, hangszeres, zeneelméleti és énekórákon, karvezetésen, zenekaron, liturgikus éneklésen és a vizsgákon kívül a vidámság óráinak is valahogy bőven maradt hely, kezdve a rendhagyó szabadtéri bibliaversenytől és dramatizálástól a pingpongbajnokságon, sportdélutánon, tollasozáson át egészen a búcsúestig.
Miközben egyfelől ez volt az utóbbi évtizedek legzártabb tanfolyama a rendkívüli vírusintézkedések miatt, egyben ez lett a legnyitottabb is, az élő közvetítéseknek köszönhetően ugyanis sokan élvezhették és nyertek bepillantást az augusztusi tanfolyamok kiváltságos életébe, amikor Hontvári Gábor karmester, Mekis Péter orgonista-kántor és Szőcs Tamás orgonista-egyházzenész zenés magyarázatos előadással nyűgözték le a hallgatóságot Bach muzsikáját elemezve.
Miközben a hírekből hallottuk, hogy a vírus második hulláma közelít, mi egy új nemzedéknek örülhettünk: annak, hogy a megújult épületben egyházi szolgálók következő generációja növekszik. Azon felül, hogy a legtöbb kántori szolgálatot a tanfolyam során idén a hallgatók látták el, sikeres vizsgáját követően egy új, friss okleveles kántort is köszönthettünk köreinkben, Nagy Bertalan személyében, valamint a tanfolyam megújulásáról és az új tanfolyamvezetőről is sok szó esett közöttünk.
Ez a kettősség jellemezte tehát a tanfolyamot: egyfelől a körülmények szorítása, a vírus, a meleg, a bezártság, a fenyegetettség és egy új korszak kihívásai; másfelől a talán soha ennyire meg nem tapasztalt kegyelem. Pontosan az, amiről Mária így énekel: „Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben, mert rátekintett szolgálóleányának megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.” (Lk 1,4649)
Minden nemzedék – „Élőláb” az augusztusi kántorképző tanfolyamhoz
Ha lennének fokozatok a fóti kántorképzősök életében, és ha az egy-egy tanfolyamon való részvétel valóban erény volna, akkor azok, akik már öt tanfolyamot megéltek az életükben, nyugodtan viselhetnék a „hit hőse” vagy a „veterán” címet. A pingpongasztal körül suttogott történetek szerint egyesek ismernek olyanokat, akik hallottak olyanokról, akik tíz tanfolyamon is részt vettek. És akkor ott vannak a „legendák”. Akik ha címet kapnának, akkor az valami olyasmi lenne, hogy „háromszor hétpróbás cirkóniumdamilos elsővonalas öregbútor” vagy valami ilyesmi. Amire egyszerűen már nincsenek szavak, az ember csak annyit nyög ki, hallva a számokat, hogy „ilyen nincs”, mint amikor azokat a bibliai igeverseket olvasod, amelyekben mondjuk egy ősatya tetteit és életkorát sűrítik egy-egy mondatba az utókor büszke szerzői.
Dr. Kertész Botond, „Boti”, aki jövőre, éppen a negyvenedik tanfolyamán, huszonegy év tanfolyamvezetés után átadja ezt a tisztséget utódjának, kétségtelenül ilyen „legenda”. Az ő elmondása szerint a nyara elképzelhetetlen Fót nélkül, de mi ezt pont fordítva éljük meg: Fót elképzelhetetlen Boti nélkül. Most, hogy bő két évtized után átadja a tanfolyamvezetést, tényleg lezárul egy korszak. És itt messze nem csak a számokról vagy valamiféle nosztalgikus elhomályosodásról van szó. Sokkal inkább arról a miliőről, amelyet egykor tanárunkként, majd barátunkként és tanfolyamvezetőnkként képvisel közöttünk, amelyet „receptként” állítása szerint ő is csak úgy kapott az elődeitől és Fóttól, édesapjától, aki szintén évtizedekig szolgált itt fiával együtt is, és amely valahogy az utóbbi legalább két évtizedben nemes italként jól ki- vagy összeforrt az augusztusi melegben. De bárhonnan nézzük, mégiscsak valahogy az ő neve fémjelzi talán leginkább ezt a csodálatos elegyet.
Először is ilyen hozzávaló, amelyből Botondnál mindig bőven akad, az emberismeret és az elfogadó és elhordozó, de határozott irányba mutató szeretet. Képes volt előadók különböző generációiból olyan csapatot építeni, ahol az egymás iránti szeretet és tisztelet a legerősebb kapocs, ahol Kossuth-díjas és zeneakadémista, nyugdíjas és pályakezdő lelkész egy célra tart, ahol nem a név vagy a kor, hanem az Istennek felajánlott szolgálat a legfőbb vezérfonal. Ugyanakkor ez az elfogadó szeretet párosult a szakma iránti alázattal és igényességgel, amelynek fókuszában a lutheránus egyházzene sarokkövei állnak: Johann Sebastian Bach zenéje és a koráléneklés. Két olyan pont, amelyek nélkül nem lenne elképzelhető augusztusi tanfolyam, és ami az évtizedek alatt nemcsak egyéni arculattá vált, hanem olyan védjeggyé, amely határokon, sőt kontinenseken túlról is vonzó a hallgatók és oktatók számára, akik a két évtized alatt a szomszédos országok mellett Németországból, Svájcból, Franciaországból és az Egyesült Államokból is jöttek „augusztusira”.
Mi szükséges egy ilyen sikertörténethez? Aki ismeri Botondot, az most mind mondja magában: az alázat és a hűség. Mert mind között ez az az „egyedi íz”, amelyet ő hozott közénk, és mindig és következetesen képvisel közöttünk. Ezzel mutatott mindig előre, bármilyen nehézségek vagy változások jöttek a tanfolyam életében, ez volt az az erő, amely összetartotta a tanfolyamot. Persze azt is tudom, erre ő mit mondana: Hogy ebben a hűségben és ebben az alázatban is csak egy mércénk van. Arra a Jézus Krisztusra utalna, aki közénk jött, hogy ezt az alázatot és hűséget emberként és Istenként megélve nekünk váltságot hozzon. Tudom. De azt is te szoktad mondani, hogy hagyjunk valamit a jövő egyháztörténészeinek is. Hát álljon itt: Köszönjük, hogy te, dr. Kertész Botond, mindig Hozzá mérted magad, és így nekünk is mindig csakis Felé mutattál irányt! Mert csakis ez lehet a jövőnk záloga, és ezzel kezdhetünk új tanfolyamot jövőre! (És persze megígérted, hogy jönni fogsz azért!)
S. D. G.
