Fákat ültetünk. Emlékfákat.
Mert nyáron tanúi lehettünk egy óriási fa halálának, hallhattuk a földrengésszerű robajjal lehulló hatalmas ágat, láthattuk a elpusztult belsejét, és majdnem valódi könnyekkel követtük a gépfűrész ítéletet hozó munkáját.
Pótolhatatlan kincsét veszítettük el a Mandák kertjének, s tudjuk, hogy sok-sok év türelem után lesz csak újra ekkora lombkorona a ház közelében. Mégis úgy döntöttünk, hogy tizenkét facsemete elültetésével gyarapítjuk az árnyékos területet.
S ha e komoly feladattal megbízott új fák itt társaink lesznek, akkor majd mindegyiket felruházzuk még egy funkcióval: váljanak a kántorképzést alapító és felvirágoztató elődeink emlékeivé!
Fákat ültetünk, emlékfákat.
Mert nem tudom elfelejteni, hogy miközben ifjonti hévvel kritizáltam Sulyok Imre bácsit, mennyit tanultam tőle, hisz korának legalaposabb zeneszerzői, legigényesebb zenetudósai közé tartozott. S mennyi alázattal segített szinte haláláig a kántorképzésben is.
És Gálos Miklós barátom is így emlékezik elődjére, Gáncs Aladár bácsira, aki lelkészségét háttérbe szorítva vállalta a hitvalló kántor szolgálatát, folytatva evangelizátor édesapja munkáját a zene területén.
S mind hálaadással említjük Kiss János bácsi nevét, aki gondolkodásunkat alakította, küldetésünket megerősítette a hetvenes évek fóti tanfolyamain.
S közben persze érezzük, hogy a Bohus Imréből áradó csendes szeretet a testet öltött evangélikus teológia, amit mi átélhettünk az embert formáló áhítatokon.
S megismerhettük azt is, hogy a Mandák létrejötte egy hitvalló esperes családjának köszönhető: Zászkaliczky Pálnak, a szinte mártíriumot vállaló észak-pesti esperesnek.
Közben furcsálkodva néztük az F. Á. monogrammal megjelent alapkottát, a Koráliskola 1. kötetét, s csak néhány beavatott tudhatta közülünk, hogy F. Á. egy minisztériumi osztályvezetőnek, az evangelizáció megszólítottjának jele, Fasang Árpádé.
Kertész Botond barátunk kántorként Rezessy Laci bácsi nyomába lépett, aki évtizedeken keresztül megtalálta az utat, miként lehet úgy dolgozni az állami oktatásban, hogy közben a gyülekezetét és egész egyházát is szolgálhassa zenével.
Gárdonyi Zoltánt már nem ismerhettük személyesen, korán Németországban talált menedéket, de reformátusként ő volt a kántorképző egyik alapítója, s megannyi zeneművet köszönhet neki az evangélikusság is.
S mégis érezzük, hogy a sor még nem teljes. Bármennyire is szeretnénk felidézni azokat, akik útra indítottak minket az egyházzenészi pályán, nem tudunk mindenkit megszemélyesíteni. Ezért ültetünk egy olyan fát is, amely a hűséges kántor emlékfája nevet viseli. Hányan és hányan szolgáltak évtizedeken keresztül gyülekezeteinkben kántorként, karvezetőként, zenei munkatársként, olyanok, akiknek a nevét nem jegyzi majd fel az egyháztörténelem, mégis példát adtak arra, miképpen lehet az egyház tanítását megőrizni és továbbadni a zene nyelvén.
Tudjuk, a faültetés emberi erőlködés, és hisszük, a növekedést az Isten adja, mégis reméljük, hogy miközben a növekedő fák egyre több árnyat adnak a forró fóti nyárban, úgy az előttünk járt vezetőink és a kántortársak példája megerősítheti elkötelezettségünket az alázatos és igényességre törekvő zenélés mellett.
